A szeretet az, amikor apa izzadt és büdös, de anya akkor is azt mondja neki, hogy sokkal helyesebb, mint Robert Redford.
Krisztián - 7 éves
Farkas kezdi elhagyni a "na, indulj már meg, szólalj már meg korszakot", lassan egyre több "jelenségét" mutatja a "állj már meg egy pillanatra, hallgass már el korszaknak".
Szóval megtanult felállni, ha van mibe kapaszkodnia, és azóta folyton ezt gyakorolja. A dolog egyik pici hibája, hogy ezt kiabálva kell csinálni, egy rövid ideig, aztán meg ordító sírással. Az első napokban nagyon nem ment még a popó felhúzása, így egy nehezebb technikával igyekezett fókázásból állásba kerülni. Aztán jött a gyorsan fel tudok állni - és persze folyton fel is akarok - csak nem tudok sokáig állni, és nem tudok állásból akaratlagosan a fekvésbe visszakerülni. Erre is azt találta megoldásnak Farkas, hogy ordítva sírt, ha jószándékúan lefektettük, akkor még jobban kiakadt, még jobban ordított és ripsz-ropsz ismét felállt. Ha végkimerültté ordította magát akkor elborult, jól megijesztve bennünket.
Igazán érdekes, hogy most napról-napra szemmel látható a változás az "állás produkcióival" kapcsolatban. Például a végkimerülésben elborulást, már másnapra felváltotta az érdeklődő-felfedező elborulás, ami gyakran járt egy plussz homlokcsontos közbenső pattanással. Szóval kész agyrém kezdő szülőként ezeket a kísérletezéseit nézni, de ha kellő meggyőződéssel tudok ilyenkor ránevetni, akkor ő is kacarászik a dolgon.
Most már állásból térdelésbe, guggolásba, vagy ülésbe is le tud csúszni kapaszkodva a járóka rácsaiban. Sajnos a sírást viszont nem függeszti fel :(
Boldog vasárnapot!
szeretettel, Előd
